A paradicsomban – a hosszú út jutalma

  1. április 26. vasárnap

Csodálatosan szép napra ébredtünk. A falut körülölelő ezer méteres hegyekről eltűntek a felhők így feltárult gyönyörű zöldje. Most, hogy végre mozdulatlanul aludtunk, pihentebbek vagyunk és többet érzékelünk a magunk körüli világból. Gyorsan eszünk pár falatot és rohanunk a partra. Nagyon ott akarunk lenni és nagyon nem a hajón. A kikötőben nincs semmi, így elindulunk a 3 km-re lévő faluba, Atuonaba. Dani bringával jön, amit Bonaire óta először vettünk elő. Kezd rozsdásodni a tengeri környezetben. Az út elbűvölően szép. Szinte ujjongunk a gyönyörtől. Nagyon zöld, virágos, dús a növényzet. Az út szélén hullott gyümölcsöket kerülgetünk. Egy helyi srác a fáról eszi. Én is megkóstolom. Akkora mint egy szilva és nem émelyítően édes, de annyira zamatos. Utolérjük  a srácot és megkérdezzük, hogy milyen gyümölcs ez. Pisztácia – mondja. Tényleg a magját kettéharapva felismerjük. Most már a többiek is merik enni. A faluba vezető utolsó lejtőn Dani hagyja gurulni a bringát, Dóra fut mellette. A szárazföld és a szabad mozgás örömét hozza ez a nap.

A falu elején találunk egy nyitva tartó boltot. Tíz perc múlva zár. Rácsodálkozunk az árukészletre. Csupa olyan dolgot látunk és veszünk amire nagyon vágytunk és álmodtunk az átkelés alatt. Van hús, friss gyümölcs, bagett, hideg szénsavas üdítő és cukorka Daninak. A bolt előtti padon meg is kóstolunk pár dolgot pihenésképpen. A gyaloglás még nem az erősségünk, elszoktunk tőle, de jól esik és szeretjük. Beszélek pár szót néhány helyi sráccal. Eddig mindenki akivel dolgunk akadt beszélt angolul. Kellemes meglepetés. Sétálunk a faluban, lemegyünk a partra, és felmegyünk a temetőbe. A hegyre vezető meredek úton nem akarjuk cipelni Dani bringáját. Olyan meredek, hogy lefele is tolnia kellene. Egy helyi család a verandán ücsörög és kitalálják a gondolatainkat. Intenek, hogy hagyjuk náluk a biciklit. Egy kanyarral feljebb egy ház udvarán álló embert megkérdezek, hogy a kerítése melletti csapjáról feltölthetem-e kulacsainkat. Persze, mondta. Míg töltöttem, hozott egy behűtött ásványvizes palackot is és a kezünkbe nyomta. Csupa pozitív benyomás. Ami nagyon fontos ennyire hosszú óceáni út után, hiszen ki vagyunk éhezve az emberi kapcsolatokra. A temetőben megnézzük Jacques Brel belga dalszerző és Paul Gauguin sírját. A temető a falura és az öbölre néző hegyoldalon, alighanem a világ egyik legszebb fekvésű helyén van. Egy fa alatt megpihenünk. Találunk még pár szem pisztáciát az árnyékot adó fán. Dani rögtön horgászosdit játszik egy pocsojában és bilincsbe veri Dórát és bezsuppolja a képzeletbeli börtönbe. Az elhaladó rendőrautóból is integetnek nekünk.

Hosszú és forró az út vissza a hajóra. Dóra sétál még a parton, mi visszaevezünk a hajóra, de a kulcs Dóránál marad. Mire rájövünk, már nem látjuk hová tűnt. Utána evezek, de nem találom meg. A murvás úton mezítláb nincs esélyem utolérni. Egy óra múlva egy dinghy stoppal már a hajón van. Nem kellett sokat várni. A vacsora sült kolbász. Míg elkészül elkezdem a hajó oldalát megtisztítani a csónakból. Nem merészkedem a vízbe. Esteledik, nagy a cápaveszély. Senkit sem láttunk még a hajók körül fürödni. Az esti zuhanyzás is a parton a hajósoknak készült egyszerű zuhanyzóban történik. Semmi fakszni, csak egy kilyuggatott és fej fölött két póznára rögzített KPE cső a domboldalban. Mindenki imádja, de ruha nélkül csak este, a sötétség beállta után használható, hiszen teljesen nyitott. Közel két hónap után élvezzük a korlátlan édesvíz örömeit. A bőrünknek is nagyon jól esik. A hajóra visszaérve azonnal bekövetkezik a filmszakadás.

 

Ez a kép vésődik belénk Hiva Oa-ról

Ez a kép vésődik belénk Hiva Oa-ról

kjh

Déltengerek paradicsoma

Gauguin sírja. A helyiek életmódja miatt kiközösítették

Gauguin sírja. A helyiek életmódja miatt kiközösítették

  1. április 27. hétfő

Ébredés után azonnal kievezek a partra, talán még mindig hajó fóbiám van. Az ismerős norvég srácok egy helyivel beszélgetnek. Kiderül, hogy elviszi lányának a mosnivalónkat. Rohanok is vissza érte a hajóra, már messziről kiabálok a kokpitban ébredező lányoknak, hogy készítsék össze. Négy nagy zsákot adok át később John-nak. Kiderül még sok minden számunkra aktuálisan fontos dolog. A falu egyetlen benzinkútja az ami mellettünk van a kikötőben. Itt van egy bolt, ahol sok alapvető dolgot lehet kapni ami a hajósoknak kell. Polinéz árakon, amik az otthoni árak háromszorosát jelentik. Ez minden tételre egységesen igaz. De lehet bagettet kapni, aminek a beszerzése külön rituálé a helyiek számára is. És soha nincs belőle elég.

Reggeli után megyünk ismét a faluba, ezúttal bejelentkezni, belépni az országba. Itt szabadon mozgunk, nem úgy mint pl. Panamában. Francia Polinézia Franciaország része. Érdekes módon a pénzük mégsem az euro, hanem a csodaszép polinéz frank. Minden érme és bankjegy különlegesen kidolgozott. Egy amerikai dollár száz frankot ér, de a dollárt is elfogadják a legtöbb helyen. Eurónak nyoma sincs itt.

A belépés egy A4-es adatlap egyik oldalának kitöltésével jár. A zsandár közben viccelődik velünk. Olyan érzés az egész mintha jegyet vennénk a falusi búcsúban a körhintára. Annyi csak a különbség, hogy ez még annyiba sem kerül. Konkrétan egy fillérbe sem. Egy másolatot kell csak feladnunk a postán Papetébe az ottani központi vámparancsnokságra. A postás néni tudja a dolgát, csak átadjuk neki az összetűzött nyomtatványt. Most tényleg megérkeztünk Polinéziába, hivatalosan is. A postán még vettünk egy órányi netet, hogy kipróbáljuk. Dóra azonnal le is tudja a dolgot, míg mi a bolt előtt az árnyékos padon várunk rá. Vacsorára marhapörkölt készül, közben mi csónakkal hordunk be 140 liter vizet a partról kannákban. Dóra egy szomszéd hajóra hivatalos vacsorára, lemarad a pöreszről.

 

  1. április 28. kedd

Ma kirándultunk a szigeten. John-nal mentünk a terepjárója platóján utazva három amerikai hajós társaságában. Mint kiderült ők arról az Il Sogno-ról valók akikkel érkezésünk előtt két nappal találkoztunk a nyílt óceánon. 42 km-nyi fele részben aszfaltozott út megtétele várt ránk a sziget másik oldalára és ugyanennyi vissza. Először egy régi település romjai közelében álltunk meg. Buja erdőben gyalogoltunk a kőből rakott romokig. John mesél őseik sajátos temetkezési szokásairól, és az emberevő polinézek mindennapjairól. Megtudjuk, hogy volt idő amikor a szigeteket a mai tízezer helyett kettőszázezren lakták. Volt, hogy – a most buja szigeteken – hét évig egy csepp eső sem esett. Akkoriban kisgyerekeket cseréltek vízért. Mondtuk, hogy nekünk is van két eladó rosszcsontunk akiktől nagyon szabadulnánk már. Mindenki értette a viccet. A polinézek a cserélt gyerekeket ennivalónak használták… Uh! Ez rossz vicc volt…

Mosolygó tiki. Dani éppen móresre tanítja

Mosolygó tiki. Dani éppen móresre tanítja

Kirándulás a platón. A tiszta tengeri levegő után vágytunk az út porára. Megkaptuk

Kirándulás a platón. A tiszta tengeri levegő után vágytunk az út porára. Megkaptuk

Több kilátóponton megálltunk még fényképezni mire a végcélt jelentő faluba értünk. Itt a helyi halászok épp indultak a vízre. Figyeltük hogyan jutnak át a hullámtörésen az oldalhajós halászcsónakjukkal. Ebéd előtt még felmentünk egy romkertbe ahol láttunk néhány ősi kőszobrot, tikit. A sok szépség mellett a nap egyik fénypontja a John által felszolgált ebéd volt. Mint kiderült, a platón lévő padok alatt lévő zsákokban vittük magunkkal az ebédet. Hazafelé cseréltünk az amerikaiakkal. Ezúttal mi utaztunk a fülkében, ők a platón. Mire visszaértünk a kikötőbe, nem látszottak a portól. Minket az odaúton egy zápor még megkímélt ettől. A több millió dollárt érő hajóval érkezők számára ez nagyjából a világvégét jelentette. Nem hiszem, hogy bárkinek jó szívvel ajánlották ezt a túrát a későbbiekben.

A legnagyobb tiki a szigeteken. Magántulajdon. Innen indul a Hiva Oa maraton

A legnagyobb tiki a szigeteken. Magántulajdon. Innen indul a Hiva Oa maraton

A kikötőben közben zajlott az élet, az ott lévő hajók legénysége nem tétlenkedett. Drew és a norvég fiúk két csónakkal horgászni mentek hajnalban. Fél óra alatt megvolt a fogás, két 25-30 kg-os sárgaúszójú tonhal. Ennek elfogyasztására volt mindenki hivatalos a partra. Egy német étterem tulajdonos házaspár vállalta a grillezést. Drew egy óriási hűtőládában szállította oda az előkészített alapanyagot. Mindenki más vitt amit tudott a hajójáról. Vacsora közben újabb hajósokkal és történeteikkel ismerkedtünk meg. A mi családi hajóépítős, földkerülős storynk is beszédtéma, mert a többség már úgy szólít meg, hogy hallom a hajódat te magad építetted. Innen már könnyen megy a párbeszéd tovább. A maradék chilei vörösbor is segítségünkre van. Van aki grillezés helyett sushi gyártásba kezd. Annyi a hal, hogy ez még több estén keresztül folytatódik a hajókon.

 

  1. április 29. szerda

Becsattogunk a városba hajónaplót feltölteni. A postán van egy légkondicionált szoba erre a célra. Csak ott van net szolgáltatás az egész faluban. De legalább jó lassú. Délben a posta bezár fél órára. Ekkor az utcán folytatom a fal tövébe kuporodva. A helyieknek tetszik, mosolyognak, integetnek. Az utca túloldalán egy bolt, mellettünk egy büfékocsi ahol sok helyi ebédel. Forgalmas a hely, de csak nevetés hallatszik. Az elején még meglepődtünk, de aztán megszoktuk a helyiek szokatlanul jó kedélyét. Szinte mindenkin hagyományos tetoválások. Sok nőnek a bal füle alatt indul és a feltűzött haj alatt a tarkó közepéig fut. Része a kultúrájuknak, hagyományaiknak, amit amúgy is nagy lelkesedéssel őriznek. Az lóg csak ki a sorból akinek nincs tetoválása. A nők másik díszítő eszköze a fekete hajukba tűzött virág. Szinte mindenkinek van, néha férfiaknak is. Az autók 90%-a Toyota Hilux dupla fülkés, platós terepjáró. Ami nem Toyota, az ugyanilyen kialakítású Ford vagy Nissan. Másfajta autót igen ritkán látni. Személyautó szinte nincs. Renault vagy Peugeot elvétve, de azt mondják rá, hogy nem megbízható autók. Ne feledjük Franciaországban  vagyunk…

A posta zárás után addig folytatom az utcán amíg a laptop aksija bírja. A fényképekkel még így sem végeztem. Dóra és Dani korábban ott hagynak és visszasétálnak a kikötőbe. Az öböl végében egy patak fut a tengerbe, ott játszottak a fekete homokban. Mi még bevásároltunk és egy férfi visszafuvarozott minket a kikötőbe. A hajóra eveztünk vissza amikor egy német hajóra invitálnak minket. Egy sör mellett ismerkedünk az előző este halat sütő házaspárral. Később előkerülnek a gyerekek is. Kimegyek értük a dinghyvel, de Dani már fáradt, nem tudunk tovább maradni, pedig a sztorik végtelenek.

Míg távol voltunk átrendeződött a kikötő. Reggel security üzenetben hozták tudomásunkra, hogy éjszaka megérkezik a kéthetente erre járó ellátóhajó. A kínai tulajdonú Aranui III. nem csak a szigetek ellátását biztosítja, de kb. 200 fő számára kiránduló hajóként is szolgál. A rakodás idejére a túristáknak parti programokat szerveznek. A hajónak be kell férnie a kikötőbe és ehhez a vitorlásoknak összébb kell szorulni és sok hajó kiszorul az öbölből a kőgát előtt hullámos vízre.

 

  1. április 29. szerda

Hajnali fél háromkor befut az Aranui III. Természetesen egy 54 lábas vitorlást és egy nagy katamaránt ekkor kell elküldeni az útból. Olasz ismerőseink is ekkor kezdenek a hajók sűrűjében új helyet keresni maguknak. Nehéz volt előre elképzelni, hogy mekkora ez a hajó. Az olaszok háromszor próbálkoznak a horgonydobással. Közben beleakadnak a mögöttünk álló francia hajó farhorgonyának kötelébe, amitől az ránk sodródik. Csónakkal megyek segíteni újra lerakni a farhorgonyt. Az olaszok végül kimennek a kikötőből a kőgát elé. Az Aranui-t azonnal elkezdik kirakodni. Két hajódaru és a parton négy targonca rakja az árut, konténereket. Reggelre a parton zsongott az egész sziget lakossága. A hajó érkezése nagy esemény. A vadiúj lánctalpas markolótól kezdve sok minden érkezett. Itt van az összes bolt, és a néhány étterem és szálloda teherautója az élelmiszer ellátmányért. Érkeztek új autók (Toyota terepjárók), halászhajók és csónakok, rengeteg építési anyag. Kirakodás után délután elkezdődik a visszáruk berakodása. Ez murva a kőbányából hatalmas zsákokban és gyümölcs ill. kopra, vagyis szárított kókuszdió bél. Ez a sziget fő megélhetési forrása. Csakúgy mint Francia Polinézia nagy részének. A francia állam ezen keresztül dotálja a szigetek életben maradását. Nem is akármilyen életszínvonalat biztosítva ezzel. Katonák, rendőrök és vámosok vigyáznak közben a rendre. A vámosok a horgonyzó hajókon is ellenőrzéseket tartanak. Sorra minden hajóra felmennek hárman. Míg én ismét a faluban neteztem Era és Dani a hajón maradt. Fáradtak voltak. Őket is kikérdezték, de mivel nem volt jelen a kapitány, nem mentek fel a hajóra. Reggel megérkezett Doug barátunk, de nem hagyták aludni. Megszámolták a készpénzét és a pisztoly lőszert is amit magával hozott.  Este meghívtuk vacsorázni szegény ágról szakadt magányos hajóst. Vele is kapcsoltban álltunk az átkelés hetei alatt, jó volt személyesen is kibeszélni a hosszú út történéseit. Dóra későn érkezett haza. A többi hajó fiataljaival gyalogtúrán voltak a hegyekben. Még egy vaddisznó is megtámadta őket, de nem sérült meg senki.

 

  1. május 1. péntek

Itt is a munka ünnepe, amit azzal ünnepelnek, hogy nem dolgoznak. Kora reggel megpróbáltam friss bagetthez jutni a benzinkút shopjában, de zárva találtam. Stoppal bementem a faluba és az egyik boltban ahol még találtam felvásároltam szinte az összeset. Mind a nyolcat. A kikötőbe visszaérve a fölösleget szétosztottam az ismerős hajók között. Egy amerikai párnak már nem jutott, pedig nagyon szerettek volna. Este érkeztek, de friss kenyér nélkül nem volt teljes a megérkezésük. Az ausztrál hajó elindult a szomszéd szigetre Tahuatára. Ebéd, zuhanyzás , elpakolás és a horgonyok felszedése után mi is mentünk utánuk délután háromkor. Mindössze tíz mérföld megtétele után egy teljesen más világ várt ránk. Két óra múlva érkeztünk a Hanamoenoa öbölbe, ami a hajózási útmutató (Charlie’s Charts) szerint az egyik legszebb öböl a Marquesas szigeteken. Valóban szép, de nekem Atuona jobban tetszett. Talán mert az volt az első. Itt viszont nincsenek cápák és tiszta a víz. Végre lehet fürödni, strandolni. Utoljára a Föld túlsó felén a San Blas szigeteken úsztunk tengervízben. Két hónappal ezelőtt. Az ausztrálok megint kitettek magukért. Ezúttal Shelly fogott egy húsz kilós tonhalat. Rögtön megérkezés után meg is pucolták és szétosztották az öbölben egyedül lakó polinéz srác Steven és a többi hajó között. Erre a srác másnapra meghívta az összes hajó legénységét ebédre. Én horgonyzás után ismét ágyba ájultam.

 

  1. május 2. szombat

Ébredés után rögtön a partra mentem felfedező útra. Az idilli homokos, pálmafás part mögött egy kókuszdió ültetvény van, melyet magas hegyek vesznek körül. Steven fogadott és bemutatkozás után kávéval kínált. Az eredeti polinéz nevét is mondta, de esélyem sem volt megjegyezni. Övé az ültetvény, itt lakik egy kunyhóban. Út nem vezet ide a hegyeken át, csak a víz felől lehet megközelíteni. A földet a nagyszüleitől örökölte, de csak ő lakik itt, mert korábban nem volt ivóvíz. Másfél kilométerről vezette ide egy patak vizét. Amit a kávéhoz szabad tűzön forralt fel. Én ekkor értesültem az előző napi Drew és Shelly féle tonhal akcióról és kaptunk meghívást ebédre. Amikor visszaeveztem a hajóra a család nem hitt a fülének.

Reggeli után Danival visszavittük a kölcsönkért vizeskannákat az ausztrál hajóra a szomszéd öbölbe. Útközben manta ráják vettek körül minket. Visszafele a foknál már emberek is úsztak a kétméteres ráják között. Az állatok veszélytelenek, mert csak planktonnal és medúzával táplálkoznak.

Visszaérve elkezdtem letakarítani a hajó alját. Miközben dolgoztam a szomszéd norvég hajó gazdája hozott célszerszámokat: kaparót, tapadó korongos fogantyút és egy durva 3M szivacsot. Svein egy stavangeri tanárember aki a feleségével Irene-vel van úton. Ők is Ausztráliában várják ki a hurrikánszezon végét. Három órát voltam a vízben, de nem végeztem. A hajó teljesen tele volt kagylókkal, már alig haladt annyira fékezték. A kagylók jól összevagdosták a kezeim. Legközelebb védőkesztyűt kell használnom. Délután egyre kimentünk a partra. Shellyék már kinn voltak, de még kellett segíteni az ebéd elkészítésében. Kókusz tejet, és lime levét facsartuk a nyers tonhal kockákra, ill. a már szabad tűzön megfőtt rizsre. Volt még grillen megsütött hal és főtt banán is. Mindezt a parti pálmafák alatt. Jöttek folyamatosan más hajósok is, és valahogy mindenkinek jutott az ételből. Apám utolsó üveg borát is felnyitottuk. Méltó helyen és alkalommal. Míg mi beszélgettünk, Dani a homokba ásott gödrében játszott. Aztán jött egy hullám és elmosta a gödröt. Dani megszokta már ezt, így nem kezdett hisztizni, hanem folytatta az ásást. Háromkor visszamentünk a hajóra. Shellyéket vártuk vacsorára, míg Era csirkepaprikást főzött nokedlivel, Dórával takarítottunk. Jól sikerült az este. Drew felajánlotta, hogy míg Ausztráliában leszek lakhatok a családjánál és használhatom az ő otthon hagyott autóját. Shellyvel több évet töltöttek az USA-ban, majd szerte Európában. Most egy vancouver-i marina gondnokságát bízták rájuk, júliusban kezdenek. Tahitin kiszállnak és eladják a hajót. Ez már a harmadik hajójuk amit azért vásároltak, hogy visszamenjenek vele Ausztráliába, most jutottak a legközelebb, de az élet ezúttal is mást dobott.

 

  1. május 3. vasárnap.

A reggeli kávé után dinghybe szállt a család és kimentünk a fokhoz ahol előző nap Danival a manta rájákat láttuk. Most sajnos nem voltak ott. Visszafelé szóba elegyedtünk egy amerikai házaspárral. Már ismertük őket Atuonából. Utána felszedtük Dani szörfdeszkáját és kivontattuk rajta a part közelébe az öböl túlsó felébe. Itt Era kivételével snorkeleztünk kicsit, de nem volt túl sok látnivaló. Kevés korall, néhány kisebb halraj és egy szürke rája. Közben megérkezett a szomszéd öbölből a német Sabir és nem sokkal később a Firefly és Atuonából a Four Choices. Még a Cavatina és a norvég Doris hiányzik, hogy teljes legyen a csapat. Ezek azok a hajók akik legénységével az utóbbi hetekben összebarátkoztunk és megosztjuk az aktuális híreket. A hajók útvonala és időütemezése is hasonló a déli Csendes óceáni szakaszon, tehát még több hónapig.

Visszaérve a hajóra még kellett pár óra, hogy befejezzem a hajó aljának tisztítását. Közben jól leégett a vállam és a fejbőröm. Amikor visszavittem a szerszámokat a norvég hajóra, Irene mondta, hogy egy hajó ismét egy nagy tonhalat adott Stevenek, aki ismét ebédre várja az öbölben horgonyzó hajók legénységét. Szóltunk a frissen érkezett hajóknak is. Biztos ami biztos mi megettük a maradék paprikást ebédre, majd kieveztünk a partra. Már nagy csapat dolgozott ismét az ebéd elkészítésén. A házigazda tanította a polinéz étel elkészítését. Én is beálltam kókuszdiót reszelni, majd a lányok kifacsarták a levét egy pálmarost segítségével. Dani ismét a parton homokozott, majd úsztak egyet Dórával. Mi az amerikai származású, de ázsiai gyökerű Henrivel beszélgettünk. Michigan államból indult el tavaly Los Angelesbe biciklivel. Ott megismerkedett egy Braziliába tartó utazóval és úgy döntött vele tart. Mexikóig jutottak, ahol át kellett kelniük a Cortez tengeren, így egy marinába mentek vitorlást stoppolni. Henrinek megtetszett az életmód és ott ragadt, majd találkozott Bob kapitánnyal aki éppen legénységet keresett Ausztráliáig. A rövid ismeretség ellenére olyanok mint apa és fia, és jól kiegészítik egymást a hajómunkákban. Henri szeret főzni. Nem tartanak megszabott ügyeleti rendet, az viszi a hajót éjszaka akinek éppen kedve van. Érdekes.

Vendégségben Stevennél.

Vendégségben Stevennél.

A lányok úszva mentek vissza a hajóra, mi Danival kísértük őket dinghyvel. Drewnak ígértem egy drótkötelet amivel be tudja fűzni a bumba a kiszaladt reffkötelét. Ő pedig elhívott horgászni. Drew profi horgász is. Ez a legkedvesebb időtöltése. Tengeri madarakat követve vontattuk a csalit a csónakkal. Két perc alatt kifogtam egy kb 3 kilós tonhalat, de Drew visszaengedte, mert nagyobbat akart. Tíz perc alatt lement a nap, de nem jött több hal. Bundás kenyér vacsora várt vissza a hajóra. Integettünk egyet a Feeling Good superyacht legénységének, a nápolyi Andreának. Ő saját hajóval tette meg ezt az utat tavaly, idén dolgozik a luxusyachton. Láttuk őket Bonaire-en, San Blas-on, Panamában és Galapagoson is. Most itt futottunk össze ismét. Zsugorodik a bolygó.

Kezdődik a móka

Kezdődik a móka

 

Tahuata kicsi szigetén

Tahuata kicsi szigetén

Mire fog ebből emlékezni húsz év múlva?

Mire fog ebből emlékezni húsz év múlva?

  1. május 4. hétfő

Reggel Dóra és Henri kimentek kávézni Stevenhez. Míg dindghyt pumpáltam elúszott mellettünk egy manta rája. Reggeli után hajónaplót írtam, majd felolvasást tartottunk. Nem végeztem, mert jött Drew, hogy akar-e valaki vizisíelni. Dóra ment pár kört egy szörfdeszkával, én kihagytam a száguldozást egy mindössze 10 LE-s gumicsónak vontatással. Dórának így is nagyon tetszett. Sajnos ő a tíz évvel ezelőtti össznépi dunai sízésekből kimaradt. Kicsi volt még. Az egyik esésnél ráesett egy medúzára. A dereka olyan mintha egy regiment szúnyog csipkedte volna össze. Állítólag annyira viszket is neki.

A nap fénypontjának a sznorkelezés ígérkezett az öböl oldalában a sziklafal alatt. Korall és színes hal minden mennyiségben. Kiúsztam a fokig, ahol megláttam egy méter átmérőjű teknőst ahogyan emelkedett felfelé pont alattam. Már azt hittem félre kell úsznom mert eltalál, de meglátott és elindult oldalra. Én utána fordultam és ekkor megpillantottam egy fekete hátúszójú cápát a fenéken. Jellegzetes kacsázó úszással távolodott. 2-3 méter hosszúra saccoltam. Ilyenkor nem szabad menekülni, de azért tempósan elindultam vissza az öböl belseje felé. Útközben találtam és szedtem is olyan sün tüskéket amiket előző nap Steven adott ajándékba az ebédnél összegyűlt nőknek. A helyiek nagyon szép nyakékeket csinálnak belőle.

Ebéd után ledöntött valamilyen betegség. Több hajó legénysége szenved vagy szenvedett hasonlótól a napokban. A délutánt ágyban töltöttem. Közben megérkezett a norvég fiúcsapat hajója. Irene a fogadott anyjuk most boldog lehet. Anyáskodhat felettük. Satphonon kérdezett rájuk már korábban, hogy miért nem jönnek át a szigetre, hiszen mindenki itt van. Amikor később magamhoz tértem Drew, Dóra és Henrik horgászni mentek. Álló evezős deszkáján Andrea állt mellénk beszélgetni. Saját hajója várja Raiateán, még két hónapra van munkája a szuperyachton. Továbbra is rossz a gyomrom.

 

  1. május 5. kedd

Az egész napot ágyban töltöttem. Már hőemelkedésem is volt, de gyógyszert még nem szedtem be. A szigeten ahol egy pár napja állunk dolgozik egy híres faragó művész. Dóra elment Shellyékkel emléktárgyat nézni. A falu három mérföldre volt és nagyon kockázatos ott a kikötés. A meredek sziklákon megtörő hullámokban könnyen össze lehet zúzni csónakot és embert egyaránt. A visszaúton majdnem fel is borultak a parti hullámtörésben. A faluban más vitorlázók segítettek megtalálni a mesterembert. Éppen a falu templomának felújításán dolgozott. Meg is alkudtak néhány szép tradicionális faragott csont nyakékre. Egy másik család ebéddel vendégelte meg a négy kalandort. Délután ötkor összekaptuk magunkat és a Nuki Hivára tartó Sabir után indultunk az ausztrálokkal. Erős szél, telihold és kacsakagylóktól megtisztított hajófenék jó kis éjszakai vitorlázást ígért. 90 tengeri mérföld megtétele várt ránk a Marquesas csoport fő szigetéig. Jól is indultunk, már vitorla húzás előtt motorozva is érezni lehetett, hogy a hajót nem fékezi a sok ezernyi kagyló.

 

  1. május 6. szerda

Száguldottunk egész éjjel. Bárcsak az átkelésen haladtunk volna így. Hamar lemaradtak az ausztrálok és utolértük az órákkal előttünk indult Sabirt. Hosszasan mentünk nyolc csomó felett, de amikor elkezdett tovább erősödni a szél és a kilenc csomót kóstolgatta a sebességmérőnk akkor rögtön két sorral reffeltük a nagyvitorlát. Túra módban, 700 liter édesvízzel a tartályokban ennyi bőven elég. Hamarosan így is nyolc csomó felett mentünk. A körülmények számunkra ideálisak voltak. Az ausztrálok elszakították az orrvitorlájukat, a Sabir pedig alulvitorlázva vergődött a 3-4 méteres hullámokon. Kicsit több vitorlával a 45 lábas hajójuk is vígan rohant volna a hullámokkal. Öreg hajó, öreges tempó – mondta később Stefan, aki egy tízessel fiatalabb nálunk. Ötre, még sötétben értük el a szigetet. Közben Dóra leváltott két órára, így az élvezet mellett kis pihenésre is jutott idő. Egyenesen az előttünk elterülő tágas Controller Bay-be futottunk be, hogy ne a hullámverésben lassítsuk le a hajót. Itt meghalzoltunk és levettem az orrvitorlát. Közben a család is felébredt, így míg felkelt a nap és áttörte magát a reggeli pára és felhőpamacsokon elfogyasztottuk a reggeli kávénkat. Közben lassan átcsorogtunk a Taiohae öböl bejárata elé. Itt a maradék vitorlától is megszabadultunk, és bemotoroztunk a 3 km mély öböl belsejébe. Közel 40 horgonyzó hajó között így is találtunk helyet. Az öblöt kilométer magas üde zöld hegyek szegélyezik. Ez a szigetcsoport egyik fő vonzereje, szépségének forrása. Nyolckor befutott és mellénk horgonyzott a Firefly is. Ők is megelőzték németeket, akik még további két óra elteltével hulla fáradtan érkeztek meg. Reggeli után partra szálltunk, de ez számomra nem sok örömet jelentett. Még mindig rossz a közérzetem. Danival nem is hagytuk el messzire a partraszállás helyét, pedig lett volna felfedezni való. Elsőre feltűnt, hogy mennyire más karakterűek az itteni emberek mint Hiva Oa-n voltak. Nekünk az ottani arcél jelentette az igazi polinéz karaktert. Az itteniek sokkal durvább vonásokkal és testalkattal bírnak.

Persze az internet vadászat itt is elsődleges prioritású. Találtunk is egy helyet, ahol az összes hajós egyszerre lóg a neten. Érdekes egy utcai teraszon 50 embert egyszerre a kütyüje fölé görnyedve látni. Hiába, a többség hozzánk hasonlóan sok hónapja távol van az otthonától. A sors ismét egy érdekes történetet kínált fel nekünk. Ezt egy német szólóvitorlázóval való megismerkedés jelentette, aki a Lagoon 38-as katamaránjával a Tűzföld, Patagónia, a Beagle csatorna és a chilei fjordvidék érintésével jutott át a Csendes óceánra. Hát finoman szólva a hajó nem azokra a vizekre épült. Nagyon óvatosan és körültekintően haladt, semmit sem kockáztatott. Ha kellett napokig parthoz kötve várt az időjárás javulására. Szinte hihetetlen, de a három év alatt sosem vitorlázott harminc csomósnál erősebb szélben. Van egy jó könyve egy olasz szerzőtől a környék horgonyzó helyeiről. Az egész távot meg lehet tenni akár napi 20-25 mérföldes szakaszokban. Ő is mint a többség megy tovább Új Zéland irányába.

Sajnos a trópusi paradicsom tovább szedi áldozatait. Minden ismerős hajón van legalább egy ember aki hozzám hasonlóan beteg. Én cigueterra-ra gyanakszom. Az utóbbi időben tonhal túladagolásban volt részünk és az előző öbölben gyakran előfordult ez a betegség a hajózási útmutató szerint. A tünetek stimmelnek, de még élünk. Még így is nagyon jó itt lenni.

Reklámok

A paradicsomban – a hosszú út jutalma” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Sziasztok!
    Az egyik legszebb helyén vagytok a Földnek, élvezzétek ki, ne siessetek. Attila remélem a halmérgezésen hamarosan túl leszel.Skype-n tudnánk beszélni.
    Jó szelet:TT. Sv. Norvik Las Palmas Gran Canaria.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s