Noumea – szezonvárás, szezonzárás

 

2015. szeptember 11. péntek – 13. vasárnap

“I am not the same having seen the moon shine on the other side of the world” Mary Ann Radmache

Csütörtök este elromlott az idő. Elsősorban a szél okozott gondot. Apró kellemetlen hullámzást csinált az öbölben. Emiatt pénteken és szombaton nem mentem ki a partra. Az időt olvasással töltöttem. Nem lehet az idegen nyelvet eleget gyakorolni (akkor is idegen marad).

Apám egy gyermekkori baratjának fia, Szilárd kereste meg Erát, majd írt egy emailt nekem is. Sok évtizede Ausztráliában élnek. Ajánlották segítségüket a ciklon szezon ideje alatti hajótárolás megoldásában.

Doug jól halad Ausztrália felé. Húsz csomós passzát tolja a Cavatinát.

Két ausztráliai magyar, István és Sándor is írt Tasmániából. Nagyon kedvesen felajánlották segítségüket. Megírtam nekik az elképzeléseim és a hajó méreteit. Este mikor otthon ébredt a család hosszabban beszélgettünk Erával majd Danival. Era készül visszavenni a prakszisát, hitetlenül figyeli a menekültek áradatát. Dani meglepően nagyfiúsan mesélte élményeit. Dóra nem volt otthon. Neki elkezdődött az egyetem.

A szomszéd hajó gazdája Patrik is írt egy mailt melyben felhívta a figyelmem egy helyi munkalehetőségre. A világ legnagyobb nikkel bányája, hihetetlen, kilecezer eurós havi villamosmérnöki fizetések. Ezért vajon marokban kell felhordani az ércet? De külszini a fejtés… Különélési pótlék a franciáknak. Sajnos ehhez igazodó árak vannak a városban.

Dan és Ashly elérte Ausztráliát a Coyote-el. Sajnos a hajó gyakorlatilag szétesett mire átértek vele a Csendes óceánon. Delaminálódás, komoly strukturális sérülések. Dan korábban tengeralattjárón szolgált. Most visszamegy dolgozni, de amint lesz pénze rá épít egy vitorlást és folytatja a világjárást. Kimondatlanul is úgy érzem, hogy Ashly-vel ejtették egymást. Majd kikérdezem a részletekről. Írtam már, felfoghatalanul nagy ez az óceán. Aki megérkezik a túlsó felére, nem ugyanaz az ember aki elindult. Nem ugyanaz a kapcsolat sem.

2015. szeptember 14. hétfő

Hajnalban elment mögöttem egy halászbárka, nagy sebességgel, centikre a csónaktól. Akkora hullámot vert, hogy a csónakot majdnem kirakta a kokpitba. Egy asszony integettet vidáman a kormánya mögül. Én kérdően néztem vissza.

Írtam már korábban, hogy Új-Kaledónia fegyenc gyarmata volt Franciaországnak. A városban amerre járok, három börtönt is látok. Régi patinás létesítmények. Eredeti funkcióban használják.

Ha már volt fegyenc gyarmatnál tartunk. Ausztrália pedig angol börtön telepként kezdte “európai” történelmét. Az angolok most nagyon irigyek gazdagságukra. Még Doug mesélte a viccet, aki büszke brit mivoltára: Az angol túrista megérkezik Sydney-be. A reptéren a határőr kikérdezi látogatása céljáról, és megkérdezi, hogy volt-e már büntetve. Az angol csak ennyit motyog: Nem tudtam, hogy még mindíg belépési feltétel?

2015. szeptember 15. kedd

“Nem minden vándor elveszett.” Tolkinen

Azért utazunk, hogy felderítsük a lehetőségeinket – olvastam. Ebben lehet valami. Sokan nem élnek vele. Mások nem tehetik meg. Utazás és tömegtúrizmus. A kettő fényévekre van egymástól. Elmenni egy hétre a tengerre vagy a hegyekbe, nem valódi utazás. Inkább egy élmény “bevásárlás”. Egy kanyar a Tesco-ban. Sok igazi utazót megismertünk. Évek óta járják a világot. Minimál költségvetésből. Nem kérdés, pár dollár naponta. Fiatalok, félelem nélküliek. Együtt élnek a helyiekkel. Látják az árnyékot is a csillogás mellett. Egy barátom mesélte, hogy egy thaiföldi utazás fényponja az volt amikor lerobbant a túristabusz. Kénytelenek voltak kiszálni a semmi közepén. Látták hogyan élnek a helyiek, helyi kifőzdében ettek, megkergették őket a kóbor kutyák…

A minap figyeltem egy óriás kiránduló hajóból partra lépő túristákat. Terelték tömegeiket. Alig tudtak járni a hajó kényelmétől ellustulva. Róluk mintázták a Wally című film embereit, akik egy űrbéli kiránduló hajón élték túl a Föld pusztulását. Tág szemekkel néztek körül az ismeretlen környezetben. Forgatták a kezükbe adott prospektust. Lógtak az idegenvezető köldökzsinórján. Bevitték őket egy ajándéküzletbe. Öt perc alatt megvették a helyre jellemző szuvenírt. Néhányan befizettek egy fakultatív programra. A város délutáni csúcsforgalmában kisvonattal vitték őket egy kört. Nem mondták nekik, hogy kinn 16 fok van. Ők nyaralni jöttek a trópusi szigetre, ennek megfelelően öltözve, strand viseletben vacogtak. Őket a kóbor kutyák is elkerülték…

Reggel ismét műszaki rajzot csináltam. Félnézet félmetszet. Kell egy alkatrész a tűzhelyhez. Nicolas elvitt egy esztergályoshoz az ebédszünetében. A cég főnöke is vitorlázó.

2015. szeptember 16. szerda

“Ha nem köt le az olvasás, ne menj szólóvitorlázónak.”

Rossz az idő. Erős szél fúj. Ilyenkor nem szeretem magára hagyni a hajót horgonyon. Kimenni a partra biztos elázást jelent a csónakba felfröccsenő tengervízben. Így a napot olvasással töltöttem. Nem az elsőt mostanában.

A marina irodában tegnap átforgattam a teljes könyv csere-bere polcot. Vannak érdekes és értékes könyvek. Sajnos sok francia, német, dán és orosz nyelven. Beleolvastam az egyik oroszba. Halkan kimondva ízlelgettem a szavakat. Tódultak az emlékek. Tíz év oroszul tanulás emlékei. Mint pár éve Moszkvában. Ragozások, milyen eset, mit vonz, ismerős szavak. Egy részének beugrott a jelentése. Sokszor csak a szövegkörnyezetből. Másoknak csak a hangzása volt ismerős, de már nem tudom a jelentését. Érzem, hogy érték van a kezemben, de nem tudom kihasználni. Kellene egy felfrissítő nyelvtanfolyam.

A könyvek a régi idők tengerészeinek is kincset jelentettek. A kiolvasott, majd többször újra olvasott könyveket cserélgették egymással a kikötőkben. Szolgálat után a sötét, nyirkos fedélközben egy mécses fénye mellett olvastak. Fennhangon azok számára akik nem tudtak olvasni.

Ismét találtam egy klasszikust: Richard Henry Dana: Two Years Before the Mast. Már a klasszikusok korában is annak számított. Talán Slocum is említi. Melville író társa, “tengeri testvére” volt. Ő bátorította Melville-t a Mobi Dick megírására.

Nem ugrottam neki azonnal amint visszaértem a hajóra. Sam Llevellyn: Rip Tide című könyvével kezdtem. A másik szerzeménnyel. Llevellyn jól ismeri a tengert, a vitorlázást, a hajóépítőket és az egész köré épülő üzleti világot. Igen részletesen és szakmailag pontosan mutatja be a környezetet. Főhőse egy földkerülő versenyvitorlázó, egyben hajóépítő. Ír származású, délnyugat Angliában van a műhelye és sokat versenyez a francia atlanti part kikötőiben, open hatvanas hajókon. Egyik pillanatban sztár, a köverkezőben csődbe ment hajóépítő. A menekülést a frissen elkészült hajó jelenti. A francia barátjának épített hatvanlábas versenyhajó még nincs teljesen kifizetve. A hajóavatón az ünnepelt francia vitorlázó barát az üzleti ügyeire hivatkozva megkéri az építőt, hogy vigye le neki Franciaországba. Egy héttel a vízretetel után a Biscay ölben viharba kerülnek, a hajótestbe zúdul be a víz. Az ok egy sérült csap a motor hűtőkörében. Ami érthetelen egy új hajón. Kevésen múlik, hogy megmenekülnek ők is és a hajó is. Partot érve nem leli a barátot, aki rejtelyes körülmények között eltűnt. Mivel sok pénz forog kockán a keresésére indul, de egy korrupt üzleti világba csöppen. A barát után nem maradt más csak kifizetetlen számlák, felbőszített alkalmazottak és hullák. Veszélybe kerül nem csak a hajó, a saját cég, de a főhős csinos, tizenhét éves lánya is.

Már sötét volt amikor megállt a szél. Volt egy megbeszélt találkozónk Nicolas-al. Utána átcsónakáztam a másik marinába. Ott van net. Hallani akartam a családról.

Kedvező híreket kaptam Ausztráliából. Lehet, hogy mégsem Új-Zéland a következő megálló? Lehet, hogy a sors – és az azt jelen esetben irányító, tettre kész segítő szándék – Sydney-be vagy Tasmániába visz?

2015. szeptember 17. csütörtök

“Menekültnek lenni nem bűn. Mindannyian azok vagyunk.”

Igen. Mondhatjuk. Az 56-os forradalom megtorlása, a ’68-ban megdönthetetlennek látszó rendszer kilátásai, gazdasági problémák, környezetszennyezés, civiláziós ártalmak, unalmas hétköznapok, elhízás, betegségek, öregedés, satöbbi, bármi. Kinek mi az ellensége, rémképe. Ha más nem, hát előre menekülünk, hogy megerősítsük, megőrizzük mindazt ami jó az életünkben, és hogy ennek érdekében tapasztaljunk, tanuljunk. Ezért vállalunk kényelmetlenséget és kockázatot.

A menekült kérdés túl akuális. De egyszer talán szentelek neki egy bejegyzést. Nagy része készen van, innen vágtam ki, mert áthatja a mindennapok élményeit. De nem ide tartozik. A világjárás ezen a téren is felnyitja az ember szemét. Túl sok ellentmondással találkoztunk, sok menekült sorsot megismertünk. Gazdasági, politikai, kultúrális és morális menekülteket. Gazdag amerikait, franciát, saját hazájában menekültként élő karibot, kanakot, polinézt. Indiánt és igazi indiait. Magyarokat. Harmadik világbeli országokon keresztül vezet utunk. Volt és jelenlegi gyarmatokon. Klasszikusokon, mint a karibi ültetvényes szigetek, és “újakon” ahol a nyersanyag az az érték ami a külvilágot érdekli. Mondják, az emberiség története az elnyomás és a kizsákmányolás története. Úgy tanultuk, hogy a gyarmati rendszernek vége. Amit látunk, hogy él és virul. A minta, vagy modhatjuk a működési modell ugyanaz. Csak a színeket kell kicserélni. Földrészeket, népeket behelyettesíteni.

A csepegő bojler megjavításába fogtam bele. Ismét kiszereltem. A ponthegesztéseknél megfúrtam a külső saválló köpenyt, így le tudtam azt fejteni. A tartályra öntött hőszigetelő habot késsel kellett lefaragnom. Az sajnos menthetetlen, mert rá volt tapadva a tartályra. Majd másik habbal pótolom. A tartályt nyomás alá helyezve sikerült meglelni a lyukat. Ahogyan sejtettem is, egy hibás hegesztés. Pedig hegesztő robot csinálta, nem a melós keze remegett meg. Csak elfelejtették tesztelni. Olasz. Sajnos egy felfüggesztésre szolgáló fül alatt van, amit emiatt le kell vágnom, majd azt is vissza kell hegeszteni. Otthon egy órás munka. Itt horgonyon állva, idegen környezetben, idegen szakik után keresgélve, autó nélkül, két hetes.

Azt mondják, szemben az angol vagy amerikai vitorlázókkal, a franciák használják is a hajóikat. Amerikában a baseball sztárt csodálják, a britek a focistát istenítik. A franciáknak vitorlázók a hőseik. Talán ez is magyarázza az első állítást, de az biztos, hogy meg tudom erősíteni. Munkaidő után és hétvégén zsúfolt az öböl. Ha van pár óra szabadidejük akkor mennek ki a vízre. Kajakozni ebédszünetben is. Otthon ez elképzelhetetlen lenne. Az egyik ismerős mondta, hogy havonta átlag három hétvégére kihajózik a marinából, ahol a hajón él a családjával. Igen, mozog a sok “lakóhajó” is. A vitorlás iskola hajóit is minden nap látom, Eliott 6-osok.

A közelemben is sokan élnek hajón. Reggelente a külmotor hangjából tudom, hogy melyik szomszéd indult el dolgozni. Rendszeresen látok egy terhes anyukát egy szöszi kislánnyal. Szomszédok. A kokpitban és a hajó mögé kötött dinghyben játszanak. Amikor elhaladnak mellettem lelassítanak, hogy ne verjenek nagy hullámot. Amúgy száguldanak és mindíg integetnek. Ha esik, ha fúj ők mennek. Helyiek, de már nincs hely ahová mooringot rakhatnának le maguknak. Így horgonyoznak, és ha bedurvul az idő akkor rákötnek egy éppen üres mooringra. Szép, értékes a hajójuk. Egy másik lány egy kis hajón lakik. A rozzant kétütemű külmotor hangjához órát lehet igazítani. Minden hétköznap reggel negyed hétkor.

Az újságosnál belenézek a vitorlás magazinokba. A Vendée Globra készülő hajókról és hajósokról (is) szólnak a tudósítások. Francia verseny, francia sztárok. Az egykezes verseny vitorlázás csúcsa. Ismét rengeteg az újítás, a műszaki trükk. Korábban nem látott uszony kialakítások, eddigieknél is szögletesebb hajótestek, futurisztikus fedélzet és kokpit elrendezések. Riasztóan nagy a felhajtás, a készülődés és a szponzoráció. Nem magyar nagyságrendben összpontosulnak az erőforrások egy-egy hajó háza táján. Látszik, a skipperek istenek hazájukban. Nagy dolog, hogy ide befér a Fa Nándi. Min múlik a jó szereplés? Hajón, emberen? Majd meglátjuk. Hajrá Nándi!

2015. szeptember 22. kedd

Nos az elmúlt napok csendesen teltek. Élveztem a csendet magam körül. Visszahúzódtam a hajó kényelmébe. Csak az agyam mozgott. “Csak semmi sport” – mondta Churchill is. Kétnaponta kizarándokoltam a Le Bout du Monde teraszára és levelet váltottam ausztrál ismerőseimmel akik szervezik ottani életemet. Chat a családdal a nap fénypontja.

Doug megérkezett Bundabergbe. Hat nap alatt ért át és nagyon tetszik neki Ausztrália tisztasága, rendezettsége. Nem annyira drágasága. Belépéskor csak a biosecurity-nek 75000 Ft-nak megfelelő összeget fizetett. Megküldte az ottani marina árlistáját. Röviden: horror! Ennek ellenére azt mondja: “Soha többet harmadik világ beli országba” Panama óta ezt mondja.

Mennyivel jobb párban. Barátaink weboldala a Firefly-ról erről tanúskodik: sailfirefly.com Egy képen mi is ott pózolunk még Daniel’s Bayben. Amikor a parton megsütöttük a rekord méretű wahoo-t, amit Shelly az öböl bejáratában fogott. Nagyon szép emlékek.

Igen, kicsit nosztalgiáztam. Hol vannak már a Marquesas szigetek gyönyörű tájai, a nagy átkelés utáni felszabadultság, a közös parti halsütések, vagy sznorkelezések Mooreán. Ha valaki megkérdezi melyek voltak eddigi utunk fénypontjai azonnal ez a két helyszín ugrik be. Gyönyörűek!

Ma Emma ebéd meghívása zökkentett ki egyedüllétemből. Két vendége volt még rajtam kívül. Ibolya és Lina. Anya és lánya. Lina már itt született, a korosztályom. Élmény volt megismerni őket. Jót beszélgettünk és finomat ettünk.

2015. szeptember 23. szerda

Motorcsónakok hangjára ébredtem megint. Nemsokkal napkelte után már hallom az ismerős megafon hangját. A vitorlás oktatóé, aki motorossal kíséri az iskola hajóit. Korán kinn vannak a vízen és csak napnyugtára térnek vissza. A legénységek közben cserélődnek.

Van egy másik megafon is. A mellettem álló nagy, szürke csatahajóról. Ünnepnapokon zászlókkal oldják a szürkeségét, a megafon parancsoló hangsúját pedig trombitaszó váltja fel. Hétköznap amikor kifut, mindenütt radar antennák forognak rajta, a telepített géppuskák mögött ott állnak a katonák. Ünnepeken ugyanez a legénység csinos, élére vasalt egyenruhában állja körbe a fedélzetet. Fehér szegélyű tányérsapkák egyenes sora keretezi a hajót.

A szomszéd hajóra érdekes sormintát vetít a felkelő nap, az orrtőkével párhuzamosan. A horgonylánc árnyéka.

Ausztrália és Új-Zéland között a Tasmán tengeren egy magas nyomású zóna csücsül. Az előrejelzés szerint nyugodt idő várható, kevés széllel több mint egy hétig. Közel ideális átkelő idő Új-Zélandra vagy Tasmániába, talán kicsit több motorozással a kelleténél. Erre mondják angolul, hogy weather window, időjárás ablak. Kincs ezeken a trükkös vizeken. Most még nem tudom kihasználni, de a következővel elmegyek. Aucklandban még mindig csak 11 fok volt tegnap. Ezért nem siethetek.

Megcsapott a változás szele. A tegnapi nosztalgikus visszaemlekezés Marquesasra és Mooreára is ennek jele. Úgy érzem magam mint otthon, amikor egy hosszú, szürke tél után megérezzük a tavaszi nap első melengető sugarait. Vagy a kánikulai napok után a kora ősz kellemes hűvösét. De ilyen az is, ha a viharos napok elmúltával kiülhetünk a kokpitba napozni, vagy az idegtépő szélcsendet követően megjön az első fuvallat, ami majd használható széllé bátorodik. Valami megváltozott. Egy dolog elmúlt, egy másik elkezdődik. Véget ért a hosszú dél-Csendes óceáni vitorlás szezon. Áthajóztunk a nagy vizen. Láttuk amire időnkből tellett. Megéltük amit az utazás adott. Eljutottam odáig amikor elmondhatom, van egy hely a hajó számára a hurrikán szezonra. Ez megnyugtató. Innen lehet tervezni tovább, de előtte élvezni a pillanatot. Egy pillanatig nem gondolni a jövőre. Vagy mégis? Otthon lenni karácsonyra! – vésődött be a tudatba az elmúlt hetekben. Utána jöhetnek az újabb csodálatos kalandok. A földkerülés második fele. Vár ismét a hajó, a napsütés és az óceán.

2015. szeptember 24. csütörtök

Reggel hatkor meglepetésre ébredtem. Megcsúszott a horgonyom. Hátráltunk vagy negyven métert. Meglepett, mert két hete állok ugyanezen a helyen. Eközben volt mindenféle irányú és erejű szél. Szép egyenletes kört satírozott a hajó mozgása a GPS képernyőre a képzeletbeli horgony pozició körül. A szelet nem lehet mégcsak frissnek sem nevezni. A fenék iszapos tehát jól kellene tartson. Talán rácsúszott egy keményebb agyagos részre amin nem tudott megkapaszkodni? Kő, korall nincs, az lehetne hallani. Vagy volt a fenéken valami szemét, nylon darab amin felült? Városban vagyunk, itt előfordulhat. Lehet, hogy egy korábbi szélirány változás kifordította a horgonyt, de ahhoz nem fújt elég erősen, hogy az új irányban beássa magát. Vagy a kétheti forgolódás közben a lánc úgy tekeredett a horgonyra, hogy attól nem tudta magát rendesen beásni? A víz kicsit mély 12m, de kinn volt 50m lánc. Amikor a zuhogó esőben kinéztem még nem volt teljesen világos. A hajó fara egy méterre volt a szomszéd halászbárkától. A dinhgy már bekopogott az öreghez. Amíg felöltöztem, ő ráengedett a horgony kötelére, aztán visszabújt az ágyába. Felhúztam a horgonyt és beljebb álltam az öbölbe, a bóján álló helyi hajók sűrűjébe. Cipőkanállal kellett beszorítani magam. Határeset, de egyenlőre tart.

Délelőtt lecseréltem a váltó olajat. Nem borult ki, nem folyt mellé és én sem lettem nyakig olajos. Kis sikernek is örülni kell.

A mai és a holnapi nap munkaszüneti nap Új-Kaledóniában. Akkor lett gyanús, amikor reggel hétkor megindult a tömeg a marinákból és a mooringokról, és ez tartott egész délelőtt. Vitorlások, motorosok. Kicsik és nagyok. Cruiserek és sporthajók. Fiatalok és idősek. Pecabot, szörfdeszkák, búvár neoprén öltözet minden mennyiségben. Kavalkád mint Füreden a Kékszalag rajtja előtt. Alig jött közülük vissza néhany éjszakára.

Visszagondoltam arra a francia családra akik a Fakarava Yacht Service-t csinálják. Párizs mellől két kislánnyal költöztek előbb Raiateára, majd a civilizációtól még távolabbi atollra. Hónapokkal ezelőtt, még nem értettük őket pontosan. De most, hogy itt véget ér a szezon, Európában is vége a nyárnak, és hírek sem éppen jó dolgokról szólnak, már kezdek valamit kapisgálni.

A szigetekre költözni nem is lenne nehéz. Franciák, EU. De mint Nóra mondta Neiafuban, ide sok pénz kell, hogy keveset keress. Akkor meg minek költözni, az otthon is megy. Napsütésből nem lehet megélni. Akkor sem, ha nem kell autóra, kabátra, sőt cipőre sem költeni.

2015. szeptember 25. péntek

Az új helyet ahol horgonyzom még szoknom kell. Eleget kell itt lenni, hogy lássam, egyik irányon sem akadok fenn senkin. Sajnos a mooringok rövidebb kötéllel vannak lekötve, mint az én horgonyláncom. Emiatt a Dóra nagyobb sugarú körtívet ír le, ha elfordul a szél. Mi vagyunk az elefántok a porcelán boltban, ha nem figyelek.

A nyugodt alvás érdekében lefekvés előtt beállítottam a horgony riasztást a GPS-en. Egy darabig nem is volt semmi gond. De hajnali kettőkor a szél úgy döntött, hogy beerősödik, és forgolódik kicsit. Ettől aztán én is az ágyban. Nyugodt alvás elfelejtve. Tíz percenként felébresztett a riasztás sípolása. Két óra elteltével elegem lett. Tíz méterről tizenkettőre állítottam a riasztási küszöbértéket. Ennyi elég volt. Igaz, hogy a mögöttem lévő vitorlás nyolcra, a bójája meg négyre van. Kompromisszum, kockázatvállalás. Erről szól a játék.

Délelótt megalkottam a család egyik karácsonyi ajándékát. Hogy mi az? Meglepi.

2015. szeptember 26. szombat

“Nehéz fahajót építeni mert mindenhol csak ágak és levelek vannak” Horváth Dániel

Ismerősökkel, a Rund360 német legénységével töltöttem a nap nagy részét. Atuonában együtt hordtunk vizet Lutz-al, és Daniel’s bayben is. A parton összetereltük a törpéket, hogy együtt játszanak. Apa, anya, most négy éves kisfiú a legénység. Egy rokon házaspárral kiegészülve erre a szakaszra. Egy régi, de jó állapotban lévő Dehler 36-on. Látszik ezek mennyire jó hajók voltak akkoriban. De meg ma is jók. Négy felnőttből három építész. Párizsi, Berlini munkahelyekkel. Lutz pedig – mi más is lenne – SAP tanácsadó. Ők is egy csapat azokból akik Ausztráliában kiszállnak. Hajó eladó. Édekes, hogy itt a nő a vitorlázó, a férj akkor ült először hajón amikor elindultak az Északi tengeren, télen. Most is az asszony csinálja a manővereket. Érdekes még, hogy vadonat új, UK Sails laminált verseny vitorlákkal indultak. Las Palmasban megbámulták a vitorla készetüket. Az Atlantin átérve azonban összecsomagolták és hazaküldték az egészet. Vettek helyette Dacron vitorlákat. Azt jobban ide valónak érzik.

Nem tőlük tudom. A “yacht” szó a német “wolf” szóból ered. Szó szerinti jelentése “wolf-hajó”. Régen a port side helyett a larboard side kifejezést használták, de könnyű volt félre hallani, összetéveszteni a starboard side-al.

Mellettünk a téren több ezren lehettek a tüntetők. Fehér ember csak a kísérő rendőr autóban volt. Egy helyit megkérdeztem, de nem tudta angolul jól elmagyarázni a célját. Valami botrány van a nikkel bánya körül. Politikai színezettel.

Emlegettem a naplóban barátainkat a Firefly-ról. Néhány napja Shelly és Drew összeházasodtak Fidzsin, Savu Savu-ban. Eredetileg Tahitin, Papeete-ben tervezték, de a bürokrácia ellenállt. Itt sem lehetett könnyű megszervezni. Igazi esküvői kellékek, ruhák, és mezítláb. Hajós cimborák táncolnak a mólón, a háttérben az öbölben pedig ott ring a hajó. Ej ha! Így kell ezt csinálni! Sok boldogságot nekik!

Csak a sok ajándékot hogyan zsúfolják be a 33 lábas, keskeny, klasszikus vitorlásba? Ki a bevállalósabb aki földet kerül, vagy aki megházasodik? Milyen vagány az, aki ezt egyszerre csinálja?!

2015. szeptember 27. vasárnap

Ma ismét költöztem, melynek oka a szomszéd katamarán közelsége. Jó kis hajó, de nem szeretem ilyen közel tudni a szélkormányomhoz. Szűk és ezen a szélirányon nem férek be a helyre. Nem volt más lehetőségem, mint kimenni a horgonyzóhely szélére. Kitett, hullámos és mély a víz. Hatalmas hajó forgalom miatt kényelmetlen.

A hajó alig halad. Komoly egyedszámú fauna és flóra él a hajófenéken. Régen volt már a korfui kiemelés. Indulás előtt rá kell szánnom egy napot. Vagy kettőt. Hideg a víz.

“Nekünk egyszerű, csendes népeknek nem való a kaland. Kellemetlen, zavaró, kényelmetlen dolgok! Lekésed miattuk a vacsorát.”

A földkerülésre készülés jegyében, 2013 december közepén levittük a hajót Horvátországból Montenegróba. Tél ide vagy oda, menni kellett. Nem bírtunk meglenni hajózás nélkül. Ekkor született az első naplóbejegyzés, a website-ot Laci barátom indította el. Éjszaka hét fok volt csak, de napközben sütött a nap. Miénk volt az Adria. Dubrovnikban a városi partfal mellett megbámultak bennünket, ahogy a kokpitban kávéztunk. Télen, tíz fokban, nem véletlenül. Bar-ban egy eurós hamburgeren éltünk. Itt az ugyanolyan kilenc. Szüretelték a kiwit és a mandarint. Vonattal mentünk haza a Fekete hegységen át. Mindenkinek ajánlom. Karácsonyi bú ellen kiváló terápia, csak haza kell érni mire jön a jézuska.

2015. szeptember 28. hétfő

Ma netezés közben mellém telepedett egy helyi. Gondoltam. Kiderült, hogy vitorlázó volt. Huszonöt év alatt egyszer megkerülte a Földet. Dolgozott szinte minden nagyobb francia szigeten, az összes óceánon. Látszik, hogy rég eljött, még francia frankban számol. Zenész, de itt nem kap elég munkát. Úgy döntött vissza megy Mooreára a volt barátnőjéhez, és kecskét tenyészt a hegyoldalban, a sajtot meg eladja Tahitin. Európáról hallani sem akar. Lefelé fordította a hüvelyk ujját és csak ennyit mondott: “Europe finish” Talán kicsit túlreagál valamit.

2015. szeptember 29. kedd

Elállt a szél, kisimult az öböl vize. Az óceánkon sosincs olyan elviselhetelen kánikulai forróság. De az UV sugárzás erősebb errefelé. Talán ezért is van, hogy mindenki kendőkkel takarja magát, a dinghyken védő takarók. A műanyag hajók gélezése megsárgult. Mellettük a Dóra festése világítóan fehér. A csónakom tömlőit is kikezdte a nap. Olyan, mintha ragasztóval kenték volna be őket, vagy megolvadt volna a felülete. Ragad ahol telibe süti a nap.

A magyar lobogóm talány sokaknak. A jobbak olasznak hiszik, de akkor miért kilencven fokkal elfordítva áll. Mások újságolják, hogy nem tudták miféle, de a neten utána néztek. Még nem láttak ilyen zászlót. Képzelem, hogy egy otthonról rég elszakadt magyarnak mekkorát dobban a szíve amikor meglátja. Talán nem is hisz a szemének elsőre. Én is szívesen látnám más hajókon is. Jó lenne, ha több magyar hajó járna errefelé.

Nagyon kellemes társági napot töltöttem Ibolyáéknál. Magyarokkal. Lina és Emma is megérkezett. A beszélgetés kora estig tartott. Volt miről mesélnünk egymásnak. Érdekes megismerni Magyarországról induló, oda kötődő, de nemzetközi környezetben megélt sorsokat, élettörteneteket. Láthattam a világot az ő szemüvegükön keresztül. Mindenkinek hasznára válna. Az ilyen találkozások az út legfelemelőbb pillanatai. Összemérhetők egy óceán átszelés örömével. A véletlenen múlnak, és olyan dimenziói az utazásnak, melyre előre nem készültem fel.

2015. szeptember 30. szerda

Ismét egy csendes nap a Csendes óceánon. Süt a nap, alig van felhő az égen. Enyhe délkeleti szél lengedez. A hajó mozdulatlanul lebeg a horgonya felett. Csak egy-egy elhaladó hullám zökkenti ki a békéjéből. Ilyenkor visszafogottan, nem túl nagy meggyőződéssel billen párat, engedve a hullámok nyomásának. De a hullám tovább halad, a hajótest megnyugszik, győznek a tőkesúly csendes tonnái. Csak távoli zajok, néhány hullám loccsanása, és a szélgenerator surrogása hallatszik. Mindössze annyira, hogy a kontraszton keresztül érzékeljük a tökéletes csendet. A festő is kever egy kis feketét a fehérbe, hogy az igazán fehér legyen.

A nap végén egy örömhír. A marinában összefutottam Lutz-al. Olyan volt mint egy alvajáró. A gondolataiba merülve sétált, elborították az érzelmek. Eladta a hajóját. Ami elhozta őt és családját Németországból. Ismeretségek során keresztül segítettem összehozni a “feleket”. Könnyű dolgom volt, csak néhány emailbe került. Jó látni az örömét. Lutz nagyon hálás.

2015. október 1. csütörtök

Október az én hónapom. Két hónapja érkeztünk meg Fidzsire. Más nem számított akkor, mint biztonsággal haza juttatni a családot. Nagyon távolinak tűnt akkor ez a dátum. Az eltelt két hónap pedig nem szólt másról, mint várakozásról. Kivárni a szezonok változását, hogy megnyíljon a kapu a továbbhaladás útján. A csendes napokat belül néha a lélek viharai kísérték. Részei a történetnek. Vihar után szép igazán az idő.

Közben egy pár napos vitorlázás jelentette az izgalmat. Fidzsiről Noumeába. Jobban nem sikerülhetett volna.

Október volt akkor is, amikor a Gibraltári szoroson át először kifutottunk az Atlanti óceánra. Egy éve. De egy évszázadnak tűnik. Ezen a bolygón, de fényéveknek érződik.
Most ismét október van és hamarosan indulhatunk tovább.

Feltűnt pár érdekesség a nyelvhasználatban. Magukban jelentéktelenek, együtt jeleznek valamit. Írásban keverem a jelen és a múltidőt. Azt mondják a természeti népek nem is tudják megkülönböztetni. Annyira a jelenben gondolkodnak. Áron is írta könyvében, hogy az Atlanti átkelés egyetlen hosszú napnak tűnt.

A magyarok társaságában mindenkit letegeztem. Akit nem illett volna azt is. Ennek két oka lehet. Egyrészt örültem nekik, és annyira közvetlenek voltak, hogy ez volt a természetes. Másrészt egy éve nem magázódtam. Nem esett jól most sem. Miért teszünk különbséget nőkkel és idősebbekkel azzal, hogy magázzuk őket? Nem pont az az illetlenség, hogy nem adjuk meg nekik a közvetlenséget, és emlékeztetjük őket másságukra? Ráadásul bonyolítjuk vele a kommunikációt. A tegezés nem jelenti számomra a tisztelet nem megadását. Pont az ellenkezőjét. Bizalmat, bevonást és azonosulást. “Állj!”- mondhatják a nyelvért aggódók. “Ez a szabály és kész. Barátom te elindultál a nyelvi asszimilálódás útján”.

2015. október 2.- 4. péntek – vasárnap

Délelőtt Nicolas-al elhoztuk a két pici csavart Ducos-ból. Képzeljünk el két M10-es csavart aminek a hatlapú fejét kellett körkeresztmetszetűre esztergálni, és beleszúrni egy két mm-es vályatot. Két és fél hetem, negyven euró bánta, és Nicolas-nak a két alkalommal ötven km-e. Öt perces munka volt egyebként. Kicsit dühös voltam. Kellett vennem egy indító akkut is. A lengyel 70Ah-s akku itt kettőszáz euro. Semmi faxni, sima autóba való ólomakksi. A konyhára is vásároltam. Kb. két-három napra. Így sikerült pontosan százezer forintot elköltenem a szinte semmire. Megáll az ész. Délután már nem tudtam visszamenni a partra annyira beerősödött a szél.

Szombat hajnalban korán keltem. Bolha piacra készültünk Lutz-al és Johannával. Mivel eladták a hajójukat, sok apróság volt amitől meg akartak szabadulni. Nekem is volt pár elektromos eszközöm amit végül nem építettem be a hajóba. Éjszaka fütyült a szél a kötélzeten. Többször felébredtem. Reggeli közben a tetőablakon kinézve árbocot láttam. Tudtam, hogy annak nem kellene ott lennie. Még mindig harminc csomó feletti szél fújt. Az előttem horgonyzó német vitorlásnak megcsúszott a horgonya. Márcsak pár méterrre voltak a hajóm orrától, de még aludtak. Végül sikerült őket felkiabálnom. Amikor felhúzták a horgonyukat láttam, hogy rengeteg láncuk volt kinn. Nem az volt a probléma. Alattomos, megbízhatatlan itt a tengerfenék. Bolhapiac részemről elmaradt. Nem mertem ilyen körülmények között magára hagyni a hajót.

Vasárnap aztán meglátogattak a németek. Kíváncsiak voltak a hajóra, és aggódtak, mert nem mentem velük a bolhapiacra. Mesélték, hogy jól sikerült. Egy autónyi cucctól szabadultak meg. A vevők is jól jártak. A német hajók általában túcsordulnak a felszereléstől és nem éppen a rossz minőségűektől. Pénteken elvitték a vevőt egy próba körre. Látszott, hogy a fiatal pár nem érdeklődik igazán a vitorlázás iránt. Ők csak egy olcsó lakást láttak a hihetetlenül jól felszerelt, spéci verseny eszközökkel teli hajóban.

Együtt mentünk vissza a marinába, és megrakott csónakkal tértem vissza. A hajóeladásban nyújtott segítségem felszerelési tárgyakkal és jópár hónapra elegendő élelmiszer ellátmánnyal hálálták meg.

2015. október 5. hétfő

Elkezdődött a végső felkészülés az átkelésre. Visszaszereltem a bojlert és a navigációs asztalt. Átnéztem az élelmiszer készleteket és elpakoltam. Paradicsom szószból, konzerv babból, lecséből, filteres teából, tonhal és makréla konzervből ipari mennyiségekkel rendelkezem. Kíváncsi leszek mit fog mindebből elvenni a karantén.

Kitöltöttem a papírokat az előzetes bejelentkezéshez. Holnap elfaxoltatom a marinából. Ebéd utáni program “mechanikus” algagátlózás. Meglepő látvány fogadott. Alig láttam a hajót. Tele van a víz valamivel, amitől opálos és átlátszatlan. Amikor közel értem, akkor sem a hajót láttam, hanem egy alga erdőt. Utoljára Mooreán tisztítottam a hajó alját. Tongán szét kellett szednem a szennyvíz rendszert, mert eldugult a tatály. A dugulást a kifolyó oldalon a tartály faláról levált lerakódás okozta. Pont ilyen volt a hajó alja is. Körülbelül egy centi vastag szürkés trutyi egybefüggő rétege borította a hosszú zöld algaszálak alatt. Láttam már algásan, vagy tele kacsakagylóval, de ilyennek még nem. Gusztustalan dolgozni is vele. De nem ez volt a fő nehézség. A hajó az erős szélben vitorlázik a horgony körül. Ettől aztán hol üldöznöm kellett, hol pedig majdnem elgázolt. Közben jó nagy hullámok mosták az oldalát. Pihenni nem tudtam, mert átcsaptak a hullámok a fejem felett. Két óra alatt a hajófenék harmadát sikerült letakarítanom. Nem bírtam tovább, ki kellett másznom a vízből. Ekkor jött az igazi meglepetés. Tele voltam apró, barna, kukacszerű állatokkal. A ruhám, a szabad bőrfelületek és a hajam. Cérna vékony, egy-két centis állatok tömege. Planktonok vagy talán korallpolipok? Vissza kellett másznom a tengerbe lemosni őket, mielőtt a kokpitban lezuhanyoztam édesvízzel. A ruhám külön is ki kellett öblíteni. Minden gyűrődés tele volt ezekkel a kis állatokkal.

2015. október 6. kedd

Folytatódik a készülődés. A legfontosabb, hogy eddig úgy tűnik el lehet indulni a hétvégén. Ami ennél is fontosabb, hogy talán meg is lehet érkezni a következőn. Az út első harmadán 15-25 csomós szembeszél. Ez még a passzát. El fog nyomni a kurzustól nyugatra. A középső harmadban tíz csomó alatti összevissza irányú szél. Tapogatózás, motorsailing. Az utolsó harmad a legbizonytalanabb és egyben a legkockázatosabb. Most az is inkább gyenge szelesnek tűnik. Magasnyomású zónák követik egymást. Ha szerencsém van akkor két – háromszáz méföldre a szigetektől egy high keletre mozog annyira, hogy kedvező északias irányú széllel tudok megérkezni. De ez még tíz nap mostantól és addig sok minden tud történni odalenn. A lényeg, hogy a nyagy délnyugati szeleknek egyenlőre nincs nyoma. Közelebb húzódtak az Antarktiszhoz.

Advertisements

Noumea – szezonvárás, szezonzárás” bejegyzéshez ozzászólás

    • Szia Vili! Örülök, hogy írtál. De ne aggódj! Rossz pénz nem vész el. Bár most volt rá kis esély. Nem írtam, mert valamikor tovább is kell szőni a történet szálait. Lejöttem Új-Zélandra. Lesz miről írnom. Kemény volt az átkelés és nagyon pozitívak az elsó benyomások. Üdv J.-nek is! Attila

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s