Atlanti óceáni helyzetkép Gibraltár felé haladva

Itt az újabb beszámoló csemege Ria szemszögéből és szavaival. Elhagytuk Madeirát és a vitorla felületet folyamatosan csökkentve az egyre erősödő szembeszélben préseltünk a Gibraltári szoros felé. Képek most nincsenek, mert nem készült értékelhető az össznépi agonizálásról. Avagy: “ami a hajón történik az ott is marad” Olvasás után a többségetek egyet fog érteni velem.

05.12 Félúton Madeira és a Gibraltári szoros bejárata között

48+5 órája – 05.10. -én délután öt órakor – hagytuk el Madeirát és azóta hánykolódunk/hasítunk az óceánon, ahol hol nagyok, hol nagyobbak a hullámok és a szél is hasonlóképp viselkedik. Este 7 körül mindig van egy erősödés a szélben, ami aztán a napnyugta után visszacsendesül ugyanarra a 17-20 csomós erősségűre, mint egész nap. Olyan zajok vannak, amiktől épeszű ember igenis fél vagy legalábbis odafigyel rájuk és valahol nem hagyja nyugodni. Néha egy-két másodpercig van egy leheletnyi nyugalom. Ilyenkor, gondolom pont jó irányból kapjuk a hullámot és csak lesiklunk rajta mindenfajta ellenállás nélkül. Ettől lényegesen többször puffan a hajó eleje, mintha betonra esne, ami érzésre és hangra is pont olyan, mintha betonra esne. A víz is csobog rendületlenül, de a kellemes udvari tocsogó hangjától nyilván erősebben. Mindezt az ágyadban hánykolódva tudod a legjobban megfigyelni, mert itt én teljesen el vagyok szeparálva a többiektől. Ide például az árbóc zsinórok csattogása egyáltalán nem hallatszik be, cserébe viszont a szélkormány csigája mindentől függetlenül – semmi mozgáshoz nem tudod kötni -, ütemtelenül püföli a kabin oldalát. Pont úgy mintha valaki a füled mellett azzal szórakozna, hogy felcsapja a villanykapcsolót, aztán lecsapja, aztán le-fel kapcsolja és megint. Ha pedig ez nem lenne éppen elég, akkor azt még hozzáteszem, hogy alumínium hajó lévén, ez az anyag még ráfejel ezekre a dörrenésekre. Aztán van még az, amikor oldalba baszarintják a hajót egy jókora evezővel mondjuk. Na ez, nem tudom mitől van, de ezzel együtt biztosan ugrik is a hajó valamerre. Egyre jobban tele vagyok kék foltokkal – pedig relatív ügyesen mozgok a hajóban -, de legalább indulásunk óta vitorlázunk. Nem öröm vitorlázunk, csak vitorlázunk. Ez annyit tesz, hogy a hajó megállás nélkül min. 20 fokot dől jobbra és még ebből dől picit még inkább jobbra. A fürdőszobai törülköző példájával élve, ő jelenleg folyamatosan keresztben lóg az ajtóban, ahogy mennél befelé. A mennél befelé sem csak úgy van, hogy hupsz odalépsz, elegánsan kinyitod az ajtót, majd ugyanazzal a mozdulattal már be is csuktad magad mögött. Ennél kicsit körülményesebb az ügy. Már a WC megközelítése is macska ügyességet igényel. Ha szerencséd van, épp valaki ott agonizál mellette és kinyitja neked, ami azért könnyebbség, mert ekkor csak magadat kell bejátszani rajta és ennyi. Ha te nyitod ki, akkor előtte ki kell támasztani a lábad valahova és egy kézzel bomba biztosan kapaszkodnod valahova. Aztán ha kitártad – úgy nem tudsz bemenni, hogy fogod, mert elröpülsz és kellemetlen bevágódni abba a kis helyiségbe -, szépen bekúszol, ott megfordulsz, betámasztasz és majdan tudod magadra csukni. Jajjjj, nagyon vidám dolgok ezek. Jól szórakozunk, tényleg. Én attól tartok, ha egyszer végre bikinire tudom cserélni a sízoknit és a polár felsőt, akkor meggyanúsítják az útitársaimat, hogy 8 napig vertek. Szegény Robot fején is kék-zöld foltok vannak, mert Ő meg amikor próbál lefeküdni, folyamatosan fejjel tompít a szemközti falon. Pedig Isten lássa lelkem nem sűrűn kel ki az ágyából. Illetve Attila ágya az, ahova Robot be lett költöztetve, mert az övéről legurulna – és tényleg, többen is kísérletet tettek rá, hogy rajta maradjanak, sikertelenül – és azóta Attila itt alszik a kabinom bejárata előtt, a konyhában a földön. Jajjj, nagyon vidám dolgok ezek. Gyula az orrkabinban vagy gurgulászik jobbra-balra vagy elterül, mint a nagy Alföld, keze-lába széttárva és úgy alszik. Az én kabinomat irigyli folyton a két fiú – Gyula Madeira előtt be is akart kéredzkedni, úgyhogy éjjel zárt ajtó mögött aludtam -, de azt elfelejtik, hogy egy kitárt bőrönddel és egy sport táskával alszom, akik magatehetetlenül indulnak el, amerre az erő viszi őket és kurva nagyot ütnek. Arra már nem emlékszem, hogy melyik éjszaka – de valszeg még Madeira előtt – folyton rám csúsztak. Aztán fordult a kocka, mert Madeira óta – 20 fok jobbra – első este én épültem beléjük. Szörnyű. Komolyan mondom, fáj. Ez is. Második este megpróbálkoztam az állva alvással, mivel pont elférek keresztben. Jó ötletnek tűnt, nagyon boldog voltam, amikor nap közben kitaláltam és már alig vártam, hogy milyen jót fogok aludni. Nem így lett. Mivel az én lábam, ha alszom, nem tart. Vagy tart, de akkor nem alszom. A végén bent találtam magam a sarokba kucorodva, teljesen összehajtogatva. Mára új stratégiám van, miután reggel Robot ágya lábánál a földön tudtam pihenni egy kicsit, neki feszülve az ágy oldalának. Valami hasonlóra készülök ma éjjel ide bent is, de azt ne felejtsük el, hogy a kabin fala és köztem ott van EGY BŐRÖND ÉS EGY TÁSKA.

A pihenésről hosszasan tudnék még írni, hiszen az evésen kívül tényleg ez az egyetlen elfoglaltságunk. Ma, amikor Attila a konyhában feküdt, Gyula küzdött Robot helyén, Robot Attila ágyában – jelzem láthatólag kényelmesen – és én szintén a földön feküdtem, azért felkacagtam. Így élünk mi, na.

Ha már evés. Az sem egyszerű. Alacsonyan repülnek a kanalak, ha valaki elfelejtkezik róla hol van és óvatlanul leteszi az asztalra. Inni tölteni annyira kalandos, hogy elkezdtünk egymás után palackból inni. A mai leves kiszedését Attila intézte, mivel én pont addigra annyira elfáradtam a főzés során, hogy nagyon csúnyán nekivágódtam a lépcső élének és le kellett üljek. Sajnos nem készült fotó, ahogy Attila kimerte az ételt, de spárgában erős és hónaljjal remekül kapaszkodik.

Viszont jókat eszünk! Amennyire adott körülmények között lehet, kiteszek magamért. Volt már Bözsi féle paradicsomos tészta, sült csirkeszárny serpenyős burgonyával, reggel padlizsán krém pármai sonkával és madeirai lepény kenyérrel és így tovább. Legalább ennyi örömünk legyen már, ha már ígyen vagyunk.

A napirend egyébként egész jól kezd(ett) kialakulni. Reggel kávé, tea 8 körül, aztán 10-kor reggeli, 3 körül pedig estebéd és kész. Talán pici nasi még egyszer napközben. Na ez megborulni látszik ezen a szakaszon és egyre több nasi üti fel a fejét, de remélem, ezt elhagyjuk, amint nyugodtabb vizekre érünk. Azt ígérik a hozzáértők, hogy ennél csak jobb lesz és még talán a hajó elejére is kifekhetek majd egyszer, napozni, menet közben.

A hajó orrába már csak poénból is kiszaladtam, amikor a kikötőben voltunk, hogy járjak már arra is. Illetve még miután elindultunk és már elbúcsúztattak minket a delfinek – igen megint jöttek, készült videó -, megint kimentem, mondván, hogy Gibraltárig erre úgysem fogok járni, tuti.

Ma délután értük el a gibraltári út felét. Felét, Istenem. Még két és fél nap, ha minden jól megy és végre átérünk. Még két és fél nap a hajó fenekén ülve, fekve, szenvedve, mert nem tudunk kimenni a kokpitba – he milyen szavakat tudok mi?  -, mert becsap a hullám, ami hideg. (Azért jobb fekve, mert ülve elkezdesz szédülni, meg nyom a fejed.)

Mondjuk, én amennyit csak lehet és tudok – mert hosszútávon igen kényelmetlen – a lépcső tetején ülök és onnan nézelődök. Vagy ha már nagyon nem bírok magammal, akkor beöltözöm esőruhába és kiülök kicsit. Már az éjjeli watch is csak a lépcső tetejéről megy. Nem ülnek ki a fiúk átázni, megfagyni. Emiatt én nyugtalan is voltam első éjjel, mert nem láttam kint senkit. Ráadásul dobálta a hajót a víz, a hangok is igen rémisztőek voltak, hiába néztem, kint nem volt senki, ezért egy idő után előbújtam, akkor majdnem ráléptem Attilára, úgyhogy gyorsan visszahúzódtam. De akkor meg attól tojtam be, hogy ha Attila alszik és nincs kint senki, akkor mégis ki ügyel. Úgyhogy végül kinyúltam a kisablakomon, végig tapogattam a felettem lévő ülést – tudva, hogy ha valamelyik ott bóbiskol éppen és én megfogom a lábát, akkor félő, hogy leugrik a hajóról – de ott sem volt senki, úgyhogy végül csak kidugtam az orromat a kabin ajtón és megtaláltam Robotot a lépcsőn, aki azt mondta, hogy minden rendben. Ettől persze egyáltalán nem nyugodtam meg, de mit volt tenni visszahúzódtam a táskák társaságába és erőszakos közeledésük körébe. Jajjj, Istenem, szörnyű. Csak legyünk most már túl rajta. És ezt nem csak én gondolom így.

Befejezésül Madeiráról néhány szó. Csudi kis hely, nagyon jó hangulattal, kedves (de csúnya) emberekkel, gyönyörű vidékkel, finom borokkal. Nekem nagyon bejött. Funchalban, a fővárosban kötöttünk ki, de most elalszom.

Folyt.köv.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s